Berkó Judit tanárnő írása
Az új tanár halk szavú, mindig mosolyog. Kitépeti az elavult, régi könyvből az elméket gúzsba kötő, gondolatokat zabolázó részeket. Arra buzdítja a szigorú fiúiskola növendékeit, hogy merjenek gondolkodni. Hogy maguk írják meg a saját életük versét.
Ez az újszerű megközelítés azonban egyre nagyobb és nagyobb hullámokat vet, akár csak a vízbe dobott kő. A hullámok először magukat a diákokat érik el, akiket új tanáruk iránti rajongásuk arra inspirál, hogy újjáalakítsák a legendás Holt Költők Társaságát.
Az idei színjátszó fesztivál keretében ezt a darabot tűzte műsorra az 5. b osztály. Először is a darabválasztást szeretném dicsérni, hiszen egy olyan műre esett a választásuk, ami a potenciális közönség minden szegmense számára érvényes üzenetet hordoz, és továbbgondolásra érdemes dilemmákat vet fel.
Carpe diem! Élj a mának!- hirdeti a Kocsa-Pillmann Móric által kiválóan megformált Keating, és szavai nyomán a diákok elindulnak az önmegvalósítás útján. Elkezdik írni életük versét. Knox verse a szerelemről szól, Nagy Ádám alakítása pedig hitelesen vezet végig bennünket annak mennyet és poklot egyaránt megjáró útján. Charlie Dalton a féktelen mulatozásban találja meg az életöröm forrását. Szombati Márton játéka biztos kézzel vetíti elő az elkerülhetetlen bukást.
A hullámok elérik az igazgatót is, akinek merev, tradíciókban gyökerező vezetési stílusa nem összeegyeztethető Keating impulzivitásával. Lestyán Ádám testtartásában is kifejező Mr Pitts-e is válaszúthoz ér a darab során: kitart-e a hagyományokra épülő, megváltoztathatatlannak tűnő kánon mellett, vagy elfogadja az érzelmek által diktált, néha öntörvényűnek tűnő értékválasztásokat, amiket a diákok Keating hatására tesznek. Élete építménye van veszélyben a könyv kitépett lapjaival együtt.
A legnagyobb felszabadító hatást a frissítő fuvallat Neilre gyakorolja. Saját versében a Neilt alakító Kárpáti Barnabás szívbemarkolóan írja le, milyen fájóan éli meg önnön kicsiségét és tehetetlenséget, amely a fűben már-már elvesző szöcskéhez hasonlítható. Szülei határozott tiltása ellenére belefog színészi álmai megvalósításába és megízlelt boldogságról való kényszerű lemondás óhatatlanul tragédiához vezet.
Hiszen eközben a hullámok elérik a szülőket is, akik életük álmát látják megsemmisülni, amikor gyermekük a kevéssé becsült színészi pálya felé kacsingat. Lunczer Marcell és Lemesánszky Maja jó szándékú, de gyermekük ambícióit tökéletesen semmibe vevő szülőpárosa a történetet egy újabb megfontolásra érdemes dimenzióval gazdagította.
A rendezők (Dolina Réka, Feledy Anna, Molnár Dóra és Bajnok Vencel) munkáját dicséri a végig fenntartott sodrás és feszültség, melyben a történet újabb és újabb síkjai a szemünk láttára bontakoztak ki és késztettek bennünket újabb és újabb mérlegelésre, elutasításra és azonosulásra.
Amikor valaki pedagógusnak áll, távolról sincs tisztában ennek a csodálatos pályának a mélységeivel és magasságaival. Hogy mekkora felelősség kimondani, vagy nem kimondani azt, amit életről, világról, emberi kapcsolatokról, értékválasztásról, minden áron való elköteleződésről vagy önfeladásról gondolunk. Mindezek a gondolatok fojtó súllyal szorongatták a torkomat és engedtek utat a könnyeimnek az előadás katartikus zárópillanataiban. Köszönet az 5. b osztálynak a feledhetetlen élményért.
Béndek Ábris (5. a) elemzése
Mint minden toldys színjátszó alkalmával, úgy most is napestig lehetne méltatni egy-egy előadást, pusztán a színészi teljesítményt kihangsúlyozva: és lám, valóban, az 5. b fiatal és tehetséges színészei, mint idáig minden alkalommal, most is nagyot alakítottak. A nyomdafesték viszont nem képes visszaadni azt az élményt, amit a jó színészi játék nyújthat a nézőnek, igaz, ez esetben nem is ez lenne a dolga: a Holt Költők Társaságának színpadi adaptációja sokkal érdekesebb előadás volt annál, minthogy most ilyen, önmagában semmitmondó megállapításokat olvassunk. Izgalmasabb lenne azzal foglalkoznunk, hogy miért volt a maga módján ez a produkció több, átélhetőbb, egyszerre mosolygósabb és megrendítőbb, mint bámelyik másik az idei évben, és hogy ez hogyan tette számunkra felejthetetlenné a darabot.
Az idei Holt Költők Társasága más Holt Költők Társasága volt, mint bármelyik, amit idáig láthatott vagy láthat még a nagyérdemű, akár a filmvásznon, akár a színpadon. Az idei ugyanis egy, a tér viszonyában mélyen újra gondolt darab volt: hol egy osztályterem, hol az iskolakert, hol egy barlang, hol egy erdő nőtt ki a földből. A cselekménytér ilyen játékos bűvölése mindenképpen egy olyan rendezői megoldást jelenített meg, ami áthidalja a színpad fizikai kötöttségeit. Így az előadás egyszerre vált furfangosabbá és elevenebbé: bár bizonyos jelenetekben csupán színpadra felcipelt zsámolyokat láthattunk, átélhettük a barlang tárgyi közelségét; a sötétben kigyulladó lámpafény nem egy szűk kulisszába, hanem egy ágas-bogas erdőbe engedett bepillantást. Ilyen módon az előadás közelibbé és átélhetőbbé vált. Furfangosabb, elevenebb, izgalmasabb lett.
És bátrabb. Az idei Holt Költők Társasága ugyanis – finoman szólva – nem éppen törődött az iskolai lét illemi kötöttségeivel. De miért is kellett volna, amikor a diákok egyszer egy évben nem egy iskolában, hanem a színpadon lehetnek, a nézők pedig nem pusztán a Díszterembe, hanem egy színházi előadásra válthatnak jegyet? A színházi élmény pedig így megint csak közelebbivé vált: miért is kellett volna elfedni a diákélet apróbb és intimebb örömeit, amikor ugyanúgy részei a cselekménynek, a szereplők életérzésének és jellemének, mit bármi más.
Mindezek mellett az idei Holt Költők Társasága csupán egy jó darab lett volna, ami sikerét inkább csak a színészi alakításnak és a színpadi tér újragondolásának köszönhetné: ez az előadás azonban jóval több volt ennél. A Holt Költők Társasága ugyanis egy olyan előadás volt, ami tőletek jött és nekünk jött; a Welton Akadémia diákjai mellett egyszerre láthattunk benneteket, diáktársakat is, amint olyan üzeneteket fogalmaztok meg, amelyek egyszerre időtállók és érintenek bennünket: a kreativitástól egy iskolának nem elzárnia kell, hanem afelé terelnie és arra ösztönöznie, a baráti összetartozás pedig nemcsak közös élményeket és emlékeket, de önfeláldozást és együttérzést is megkíván.
Miért volt igazán nagy erejű ez az előadás? Talán mert a színpadon, végső soron, mégis csak felülmúltátok önmagatokat: színészként voltatok azok, aminek az iskolában mi, sokan, egy közösségként megismerhettünk benneteket: diákok.
