Az idei színjátszó, mint ahogy előttem már többen is leírták, különleges volt, mivel nem csak a 9. évfolyam adott elő először az osztályszínjátszó fesztivál keretein belül, hanem a 10. is. A 10. c-nek úgy kellett kiállnia, hogy eggyel kevesebb lehetősége van megmutatni magát a publikumnak. Így biztos, hogy nagy nyomás helyeződött a vállukra, de kitűnően helyt álltak. Nem lenne túlzás az állítani, hogy a színjátszóhét egyik fénypontjaként éltük meg az előadásukat.
Két színműíró: Turai (Komorjai Zsigmond) és Gál (Kuczy Anna), valamint pártfogoltjuk, a fiatal Ádám (Kontur T. Nakuel és Németh Máté Teó) érkezik meg egy tengerparti kastélyba, ahol új operettjük premierjét szeretnék tartani. Erre a premierre hivatalos Ádám menyasszonya, Annie (Barabás Kincső és Hegedűs Emma) is, aki már a kastélyban tartózkodik, de semmit sem tud a többiek érkezéséről, mivel ők azt meglepetésnek szánják. Ám őket éri a meglepetés, amikor a szomszédos szobában felcsendül Annie és a családos, idősebb színész, Almády (Róna Borisz, Siklósi Balázs) hangja. Nem mindennapi szónoklatnak lehetnek fültanúi a szobában tartózkodók, amelynek hatására teljesen összeomlik Ádám. Hogy megmentse az éppen debütáló darabját és pártfogoltját a teljes összeroppanástól, Turai egy éjszaka alatt ír egy színdarabot, amelyben pontosan azok a sorok hangoznak el, mint az előző este. Így próbának tudják beállítani az egész szituációt, minek következtében minden jóra fordul.
Elképesztő részemről már csak belegondolni is, hogy mennyi munkát fektethetett az osztály az előadásuk elkészítésébe. Először kétkedéssel fogadtam a darabot, mivel a szereposztáson három szerepnél is két színész nevét láttam, és eddigi tapasztalataim szerint ez problémákhoz szokott vezetni. De nem a 10. c esetében. Amikor az első látványos színészváltás zökkenőmentesen megtörtént, és Németh Máté Teó átvette Ádám zakóját, miközben erőteljes ordítással elmondott monológja betöltötte a dísztermet, már tudtam, hogy ebben a színdarabban minden aprólékosan ki van dolgozva. A többi szereplőváltást is érthetővé tette a karakteres jelmezválasztás. Bár mindenkit ki lehetne emelni, Komorjai Zsigmondot és Siklósi Balázst külön is megemlíteném. Míg előbbi egész első felvonásos jelenlétével és rendkívül hosszú szövegével, addig utóbbi a Turai által bosszúból írt hosszú, francia nevek kiejtésével emelkedett ki.
A rendezésben jelent meg leginkább az aprólékosság. Egy briliáns, új technikát láthattunk a színjátszón, mely nem más, mint az árnyjáték. Ezzel a módszerrel tökéletesen meg tudták jeleníteni a szomszéd szobában történteket. Szerintem jobban, mint az általam a Vígszínházban látott előadáson, ami nem kis teljesítmény. Miután lekerült a vászon a spanyolfalakról, továbbra is megmaradt a két tér, melynek köszönhetően egyszerre ketten is fent lehettek a színpadon ugyanabban a szerepben. Ez egyáltalán nem volt zavaró, sőt hozzátett az élményhez. Külön tetszettek az apró részletek, mint az ajtó becsukása a lakáj után, vagy az, hogy bevállalták a citrom áthajítását a nézőtér felett. A térrel is jól játszott a rendező (Szabó-Schermann Frida), és asszisztensei (Takács Dóra, Becker Franciska). Amikor kiültek a színpad elé a szereplők, és onnan súgtak az éppen „francia” színdarabot előadó társaiknak, tovább bontották azt a bizonyos 4. falat. Sajnáltam, hogy a gitár csupán kellék volt egy szintén üdítő jelenet során. De ez legyen a legnagyobb szívfájdalmam, hiszen ez is tökéletesen passzolt a darab hangulatába a többi kellékhez hasonlóan (pl.: reggelinél).
Én is feltehetném a kérdést (mint Turai), hogy hogyan fejezne be az ember egy ilyen kritikát. Mivel itt senki sem felelne, kénytelen vagyok rögtön a saját verziómra térni.
Teljes szívemből gratulálok a 10. c osztálynak, nagyon magasra tették a lécet! Ezért is várom már nagyon, hogy mit adnak elő jövőre, és reménykedem, hogy lesz lehetőségem megtekinteni.