Mindenekelőtt gratulálni szeretnénk a díjhoz. Először is azt kérdeznénk, hogy mit jelent Önnek ez a díj, illetve fogja-e bármilyen módon befolyásolni a további munkásságát a Toldyban?
Nekem azért fontos ez a díj, mert Pataki Gyula volt a Toldy igazgatója akkor, amikor én elkezdtem itt a tanári munkámat. Öt évig dolgoztunk még együtt, úgyhogy azon kevesek közé tartozom, akik személyesen ismerték Diri bácsit (ahogy őt diákok és tanárok egyaránt nevezték). A Pataki-díj azért különleges díj, mert a nevelőtestület adja a nevelőtestület egy tagjának, így egy közösség belső akarata határozza meg. Éppen ezért nagy megtiszteltetés ez, és nagyon örülök, hogy méltónak találtak rá engem a kollégáim.
Emellett azt gondolom, hogy egy ilyen díj – különösen, ha az ember ennyi ideje dolgozik egy munkahelyen – arról is szól, hogy a munka, amit végez, elismerésre talál a kollégák részéről. Ebből fakadóan úgy vélem, hogy az a jó, ha úgy folytatom itt a munkámat, ahogy eddig is tettem.
Azoknak, akik nem ismerik a Tanárnőt, mit mondana, ki Ön?
Magyar- és drámatanár vagyok jelenleg, és a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanítok több, mint három évtizede. Elsősorban olyan szakembernek érzem magam, aki azzal foglalkozik, hogy a drámát mint oktatási szemléletet minél szélesebb körben megismertesse, elfogadtassa és elterjessze mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban, mind a tanárképzésben.
Miért választotta a tanári hivatást? Hogy esett a választása a magyarra és a drámára?
Magyar-orosz szakon végeztem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet és eszem ágában nem volt tanítani. Elsősorban színházzal szerettem volna foglalkozni, színházban szerettem volna dolgozni. Ez nem volt véletlen, hiszen művészcsaládból származom. Az ötödéves egyetemi gyakorlatomon dőlt el, hogy tanár leszek. A Radnóti Gimnáziumban gyakoroltam, és ott megértettem, hogy amit én szeretnék csinálni, azt az oktatás keretein belül is nagyon jól meg tudom oldani. Hiszen a színház és a dráma nem feltétlenül célok, hanem lehetnek eszközök is. Személyiségfejlesztésre, nevelésre, oktatásra. Onnantól kezdve elég tudatosan azt csináltam, amit a mai napig is csinálok. Tanítottam, de ezekkel a módszerekkel, eszköztárral.
Mikor és hogyan került a Toldyba?
Még nem volt diplomám, amikor ötödéves koromban ellátogattam a környező gimnáziumokba, hogy van-e esetleg állás valahol. Nem itt végeztem, tehát nem volt személyes ismeretségem, de az akkori igazgatóhelyettesnő, Szilágyi Jánosné nagyon kedvesen fogadott. Kérdeztem, van-e itt magyar-orosz szakos állás. Mondta, hogy nincs, de foglaljak helyet és beszélgessünk. Itt voltam bő egy órát, utána elbúcsúztunk, hazamentem, és két hét múlva felhívtak, hogy már van.
Más ma a Toldyban tanítani, mint régen? Ha igen, miben mutatkoznak meg a változások?
Nem más. Az elmúlt évtizedek során a legkülönbözőbb diákközösségekkel dolgoztam együtt, és tapasztalatom szerint minden toldys diák érdeklődő, nyitott, lelkes és kíváncsi.
És mit gondol, a Tanárnő miben változott a tanári pályafutása során?
Nagyon remélem, hogy egy kicsit tanultam. Sok mindent ösztönösen csináltam régen, ma már eléggé megalapozott szakmai tudás van ezek hátterében. Annyira, hogy ezt még tanítani is merem azoknak, akik a jövőben tanítással, neveléssel akarnak foglalkozni. De az alapvető hozzáállásom az oktatás folyamatához nem változott. Ma is érvényesnek érzem mindazt, ami miatt én 23 éves koromban úgy gondoltam, hogy ennek van értelme.
Milyen pozíciókat töltött be a Tanárnő toldys pályafutása alatt?
Elsősorban tanárnak gondolom magam, ugyanakkor itt, a gimnáziumban voltam egy ideig igazgatóhelyettes, illetve rövid ideig a magyar munkaközösséget, most pedig a művészeti munkaközösséget vezetem.
Hosszú ideig a Toldy volt az egyetlen munkahelyem, de most már húsz éve dolgozom a felsőoktatásban is. Egyetemi docensként voltam szakfelelős, vezettem országos vizsgálatokat és elemzéseket végző kutatócsoportot, dolgozom versenyfelelősként, és az MTA Tantárgypedagógiai Albizottságának tagja, a Drámapedagógiai Albizottságának alelnöke vagyok.
A felsőoktatásban egyaránt dolgozom tanárképzésben és művészképzésben, leginkább drámapedagógiai és színházelméleti, színháztörténeti, valamint szakmódszertani tárgyakat oktatok.
Magyar- és drámatanárként, illetve a művészeti munkaközösség vezetőjeként mit gondol, miért érdemes művészetet tanulni? Mi a művészet jelentősége, értéke az életben?
Először is, miért érdemes művészeti tantárgyakat tanulni egy közoktatási intézményben? Azt gondolom, hogy azért, mert másféle gondolkodásmódot tanít meg. Nyitottságot a világra, a különböző kultúrákra és emberekre, a többféle igazság egyidejű jelenlétét, és lehetőséget teremt ki is próbálni a különböző utakat – ezek forrásai lehetnek fontos tapasztalatoknak. Mindezzel elérhető egy nagyon fontos eredmény: a művészettel élés igénye. Hogy valaki úgy élje le az életét – legyen bármilyen foglalkozása – hogy igénye van arra, hogy olvasson, menjen koncertre, kiállításokra, hallgasson zenét. Ez tanulható és tanítható. A művészeti tárgyak segítségével ezt lehet megtanulni, illetve azt, hogy érthető legyen számunkra, amit hallunk, látunk vagy érzünk.
Miért kell egyáltalán művészet az embereknek? Azt szokták mondani, hogy a művészetnek semmi értelme, csak nem lehet nélküle élni. Az élet teljességéhez a művészettel élés mindenképpen hozzátartozik. Nagyon hiányozhat azoknak, akik kénytelenek nélküle élni, még akkor is, ha ennek nem biztos, hogy tudatában vannak.
Ezért nagyon fontos, hogy minden általános tantervű oktatási intézményben legyen mód találkozni a művészettel, de nemcsak befogadóként, hanem alkotóként is. Ha például életében nem zenélt valaki, de egy drámaórán módja van arra, hogy csörömpöljön különböző ütőhangszerekkel, és többek hasonló tevékenységének eredményeként egy adott pillanatban létre tud jönni egy zenének nevezhető dolog, az valódi örömet okozó, közösségi élménnyé válik. Ezek nagyon fontos megélések, és egyben jelentős állomások az egyéni és közösségi fejlődésben is.
A Tanárnő továbbá a híres-neves Teátrum patrónusa és fő mozgatórugója. Tavaly ünnepeltük az Ön vezetésével működő közösség fennállásának 30. jubileumát. Mi indította arra, hogy átvegye a Teátrum vezetését?
Mindig színházzal akartam nevelni és már akkor is csináltam színházi előadásokat, amikor még nem én vezettem a Teátrumot. Az osztályaimmal csináltunk Antik Klubdélutánokat, Shakespeare-estet és hasonlókat. Amikor a kolléganőm nyugdíjba ment, az akkor frissen igazgatóvá kinevezett Porogi András engem kért fel, hogy vegyem át a Teátrum vezetését, amit nagy örömmel meg is tettem.
Milyenek voltak a Tanárnő által vezetett Teátrum kezdeti évei?
Sokkal kevesebben voltunk. A Teátrum az első időszakban hagyományos létszámú színjátszókörként működött, 15-25 taggal. A mostani 50-60 fős létszám talán példátlannak mondható az iskolai színjátszás keretei között. Két dolog volt nagyon fontos már a kezdetektől. Az egyik az, hogy soha nem volt semmiféle felvételi rendszer. Aki akart, jöhetett, teátrista lehetett. A másik pedig az, hogy kicsik és nagyok együtt dolgoztak, akkor is, amikor négy évfolyam volt, és akkor is, amikor hat. Ez nagyon fontos, most is így működik a Teátrumban, a teljes munkafolyamatban egymástól tanulnak a résztvevők. Ez az, ami ennyi év után is lelkesíteni tud.
Miben áll a Teátrum jelentősége a Tanárnő számára?
Az elmúlt 30 év alatt többszáz tagja volt a Teátrumnak. Természetes, hogy közülük csak néhányan ismerik egymást, az életkoruk, érdeklődésük, további pályájuk is nagyon különböző. De van egy mondásunk: nem baj, ha nem ismered, ha még sosem találkoztatok, de ha teátrista, beszélj vele nyugodtan, mert érteni fogja, amit mondasz, és érteni fogod, amit mond. Tavaly, a 30 éves jubileumunkon jelenlévők között láttam ezt a mondást megvalósulni is. Ez, és az a tény, hogy a három évtized alatt milyen sokan találtak ebben a sok munkában örömet, nagy büszkeség és boldogság nekem.
Nagyon szépen köszönjük az interjút a Tanárnőnek, még egyszer gratulálunk, és további sikereket kívánunk az elkövetkezendőkben!